| Harcos Katalin
 * *
ÚJ!
Együtt - a mában
2011.04.20.
Bénító emlékeid nyomába
lépjenek érted születő szavak!
Magammal ragadlak a mába,
s a múlt árnyai eloszlanak.
Kortalanul zihálnak bennem
a szerelem-ízű remények,
s gyönyörittas szenvedéllyel
karodba mindig visszatérek.
Nem vonz a múlt, és semmi vétek,
nem érint engem mások vágya,
csak érted remélek és élek,
mert te vagy létem boldogsága.
TALÁN…
Susogó csendű selymes sötétben
valami feldereng a messzeségben.
Talán csak szemed szépségét látom…
ragyogó fénye süt át a homályon.
Talán reményem ragyog fel szépen
álmom bódító kék tengerében.
Talán csak álmom andalít újra…
szeretsz talán már fölém borulva.
Talán kényeztetsz szerelmes szókkal
incselkedőkkel, kedves-bohókkal,
talán csókolsz majd, perzselő csókkal,
s talán felszakad bennem egy sóhaj.
Talán megosztom veled világom
amit könnyebbé tehet az álom.
Talán velem vagy ezen az éjen
susogó csendű, selymes sötétben…
Álmod lennék…
Álmod lennék ezüst éjben,
nyugtalan, remegő holdfényben.
Zaklatott, vágyteli álom,
amilyenre régóta vágyom.
Álmod lennék majd. Szerető,
mindig csak utánam epedő,
ágaskodó, sóvárgó kivárás,
csókokban ébredő kívánás.
Álmod lennék, mely átölel,
és tüzes ölében ringat el.
Egyetlen álmod és vágyad…
Ne csak én epedjek utánad!
 Láng leszek…
Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
szertelen, szerelmes táncot járó.
Láng leszek, önmagát elemésztő,
lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.
Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
betakargatlak szerelemmel.
Hogy mondjam el?
Hogy mondjam el, hogy vágyam mit jelent?
Megsúgnám, de vallani félek,
mert nem érzem még szerelmedet,
csak balgán, makacsul remélek.
Hogy mondjam el, hogy szeretni akarlak,
oly tisztán, miként az angyalok?
Álmomban olyan gyakran karollak…
és annyira jó, hogy veled vagyok!
Hogy mondjam el, hogy senki másban
még mindet együtt nem találtam:
vonzó embert, társat a magányban,
s barátot, akire mindig vártam…
Hogy mondjam el, hisz nincsenek szavak
megsúgni, ami itt bent úgy éget.
Nézz rám, kedves! Szemeim vallanak:
elárulják, mint szeretlek téged.
Ha szeretnél…
Mióta írtál, mindig veled vagyok.
Mosolygós arcod a képről rám nevet,
álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.
Mióta írtál ébren is álmodom.
Tenyeremben fognám drága kezed…
ha szeretnél… mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.
Ha szeretnél… szívem lázasan dobog…
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.
Volnék a társad…
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél
Ma szóltál hozzám…
Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár, jeges, téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.
Már a múlté hosszú hallgatásod.
Nem adsz teret lázas érzelemnek…
de veled lennem akad újra száz ok,
s célt adsz ismét sivár életemnek.
Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
Benned mindig önmagam meglátom.
Varázstükörként lásd, kivetíted,
s felém sugárzod saját világom.
Egy pillanatra megállt az élet.
Csak szívem dobbanása zakatolt,
s az egész világ újra enyém lett,
míg lelked lelkemhez közel hajolt.
Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
s a sziporkázó hóbuckák között
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.
Vallomás
Ajkamról - tétován fogva kezed -
első vágyam virága fakad.
Bűn soha be nem szennyezett,
s feléd nyújtom most égő ajkamat.
Megbabonázva szemed tüzétől
csodás, vöröslő nyári alkonyon,
könnyű léptekkel, rövid éltemből
egész valómat néked elhozom.
Copypright by Harcos Katalin 1973-2011 | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
