TÉLKÖSZÖNTŐ
Gyémánt csillogásban
Kevés hóval, olykor faggyal jött el az idei tél. Reggelente néha hófehér zúzmara szikrázik a fűszálakon, néhol napokig megmarad és hízik a leveleken. Van, ahol a hó is fehérbe burkolja a tájat.
Budapesten csak a zajló Duna képe, és az utcákon cikázó dermesztő szelek jelzik az évszakot. Idén télen az aluljárókban sokkal kevesebb hajléktalannal találkozom. Talán több melegedő van számukra. Legalább is remélem, hogy így van.
A tél szigorú, de szépséges.
Nem csak elvesz, de ad is. Szépséget, csendet, meghitt estéket, közösen átélt ünnepnapokat. Ehhez válogattam a verseimből. Fogadjátok szeretettel!
Harcos Katalin
Gyémánt csillogásban
Körös-körül a hangtalan éjben
ostorlámpák sápadt fénye matat.
Nézem, amint a dús hóesésben
parányi pihék kuszán rajzanak.
Lelassult az élet, alig piheg.
Álmos autók araszolnak az úton.
Néhány csúszkálva-félve szédeleg,
s aggódom: épségben hazajusson.
Kezem zsebemben, átfagyott a lábam.
Topogva kedvenc dalom dúdolom,
míg csodát hint körém a jégvilágban
a gyémántcsillogás a szűz havon.
Januári éj
2016.01.05
Békés csend szitál.
Csak puha pihék lejtik
néma táncukat.
*
Csillagfény nyomán
fehérség ül a tájra
kóbor réteken.
*
Cukorsüveges,
zord hegyek nevetése
várja a reggelt.
Fagyban
Hegyek mögül kikandikál a Nap.
Vörös palástja utána lebeg
színesre festve a hegyormokat,
s a fönt didergő sápadt-kék eget.
A fák között fagy bújócskázik,
dérrel díszítve kusza gallyakat.
Csilingelő jégcsapokkal játszik,
s megdermeszt mindent, amerre szalad.
Téli csendben
Hópihe hullik,
némaság ül a tájon.
Léptem sem koppan.
*
Béke száll körénk.
Takarók alatt szunnyad
erdő és mező.
Ébredés
Rám kacagott a sápadt-kék
mennybolt, míg néztem az eget.
Nem búsított a szürkésség.
Mögötte ragyogott szemed.
Hajamba borzolt a jeges szél,
pirosra csókolta arcomat.
Vígan hallgattam mit beszél.
Rólad mesélt, s tovább szaladt.
Pihék tánca
Dús hópihetánc.
Bódult keringőt lejt most
a késői tél.
*
Puha pihécskék
pillámra telepednek.
Így játszik a hó.
Hópihetánc
Borongós januári ég alatt
szertelen kis hópihék rajzanak.
Oly csipkések, fehérek, könnyedek,
hogy az ember szíve beleremeg.
Mind külön-külön egy-egy csoda,
de mégis a teremtés fintora.
Ha tenyeremre ül, nézd, vége már;
sorsa bús, értelmetlen, gyors halál.
Hóesés
Vad táncot járnak
csipkepihék a szélben.
Puha csend lep el.
*
Fagyban
Jeges szél harap,
s havat hord hegykén a tél.
Bújj hozzám közel!
Pesten nyoma sincs…
Pesten még nyoma sincs a télnek.
Csak szél nyargal az utcákon át,
s a kopár fák ágain zenélnek
a fuvalmak egy régi balladát.
A romkertben fehérlik néhol
az ókori falakon megülő dér,
s a kövek közt játszik a szél, hol
minden az ősi múltról mesél.
Púpos hátú, borzas hegyek közt
a vonat vígan robog velem,
dombokon nyargal havas fenyőkhöz,
míg feltűnik az új, a szép egyetem.
Apró pihék táncolnak köröttem,
Fagy
Zúzmara csillan,
s lassan arcunkra perdül.
Ajándéközön…
Ez már a tél
Még nem moccan az utca, álmos,
ködpászmákat ásít a tér.
A hó-paplanba bújó város
szikrázó csöndje hófehér.
Ez már a tél.
Nézd, életre kelnek a házak:
hunyorgó ablakok mögött
fáradt emberek dudorásznak,
s szemükbe remény költözött
négy fal között.
Villamos jön, sóhaja sárga…
tovagördül, s halkan dalol.
Lobogó pihék fátyoltánca
fölgomolyog, felém hajol
valamikor…
Csend tánca
Csendharang alatt
nézd, alszik a táj,
mill’jónyi táncos
kis hópihe száll.
Lépteink nyomán
már süpped a hó,
nem ölel csupán
a csendtakaró.
Táncoló pehely
a vállamra ül.
Bent néma a hely,
kint csend hegedül.
Csend szava suttog
míg csillan a hó.
Dunyháját rázza
vén Holle-anyó.
Copyright by Harcos Katalin
|