Paul Géraldy

Te meg én

Áradozás

Jaj, úgy szeretlek! Úgy szeretlek!

Hallod? Bolond vagyok. Bolond…

Ezt zúgom egyre a szívednek …

Szeretlek, érted, drága, mondd?

Nevetsz? Hülye vagyok valóban?

De hogy közöljem azt amit

tudnod kell? Semmi sincs a szóban!

Várj, kitalálok valamit…

Hát igenis, a csók magában nem elég.

Valami fojt, zokog itt bennem, és elég.

Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.

Amit érzünk, ki kell fejezni még.

Többé-kevésbé a szavakban élünk.

Szók kellenek, kell elemezni.

Kell, hogy kimondjam néked ezt ni…

Tudd meg, mivel vagyok tele…

De bár találnék sok költői dolgot –

felelj nekem – több lenne-e,

mint az, hogy átölellek így, te boldog

hétköznapom költészete,

míg százszor és ezerszer fölsikoltok:

Te! Te! Te! Te!

Vallomás

Dühös vagyok, követelő, mogorva,

elégedetlen, féltékeny, bolondos,

boldogtalan, házsártos is, gyakorta.

Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.

Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.

Be boldogabb, be szeretettebb lennél,

ha nem te volnál mindenem a földön,

s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.

Kétség

Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.

Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.

Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?