TÉLKÖSZÖNTŐ

Gyémánt csillogásban

Kevés hóval, olykor faggyal jött el az idei tél. Reggelente néha hófehér zúzmara szikrázik a fűszálakon, néhol napokig megmarad és hízik a leveleken. Van, ahol a hó is fehérbe burkolja a tájat.

Budapesten csak a zajló Duna képe, és az utcákon cikázó dermesztő szelek jelzik az évszakot. Idén télen az aluljárókban sokkal kevesebb hajléktalannal találkozom. Talán több melegedő van számukra. Legalább is remélem, hogy így van.

A tél szigorú, de szépséges.

Nem csak elvesz, de ad is. Szépséget, csendet, meghitt estéket, közösen átélt ünnepnapokat. Ehhez válogattam a verseimből. Fogadjátok szeretettel!

Harcos Katalin

Gyémánt csillogásban

Körös-körül a hangtalan éjben

ostorlámpák sápadt fénye matat.

Nézem, amint a dús hóesésben

parányi pihék kuszán rajzanak.

Lelassult az élet, alig piheg.

Álmos autók araszolnak az úton.

Néhány csúszkálva-félve szédeleg,

s aggódom: épségben hazajusson.

Kezem zsebemben, átfagyott a lábam.

Topogva kedvenc dalom dúdolom,

míg csodát hint körém a jégvilágban

a gyémántcsillogás a szűz havon.

Januári éj

2016.01.05

Békés csend szitál.

Csak puha pihék lejtik

néma táncukat.

*

Csillagfény nyomán

fehérség ül a tájra

kóbor réteken.

*

Cukorsüveges,

zord hegyek nevetése

várja a reggelt.

Fagyban

Hegyek mögül kikandikál a Nap.

Vörös palástja utána lebeg

színesre festve a hegyormokat,

s a fönt didergő sápadt-kék eget.

A fák között fagy bújócskázik,

dérrel díszítve kusza gallyakat.

Csilingelő jégcsapokkal játszik,

s megdermeszt mindent, amerre szalad.

Téli csendben

Hópihe hullik,

némaság ül a tájon.

Léptem sem koppan.

*

Béke száll körénk.

Takarók alatt szunnyad

erdő és mező.

Ébredés

Rám kacagott a sápadt-kék

mennybolt, míg néztem az eget.

Nem búsított a szürkésség.

Mögötte ragyogott szemed.

Hajamba borzolt a jeges szél,

pirosra csókolta arcomat.

Vígan hallgattam mit beszél.

Rólad mesélt, s tovább szaladt.

Pihék tánca

Dús hópihetánc.

Bódult keringőt lejt most

a késői tél.

*

Puha pihécskék

pillámra telepednek.

Így játszik a hó.

Hópihetánc

Borongós januári ég alatt

szertelen kis hópihék rajzanak.

Oly csipkések, fehérek, könnyedek,

hogy az ember szíve beleremeg.

Mind külön-külön egy-egy csoda,

de mégis a teremtés fintora.

Ha tenyeremre ül, nézd, vége már;

sorsa bús, értelmetlen, gyors halál.

Hóesés

Vad táncot járnak

csipkepihék a szélben.

Puha csend lep el.

*

Fagyban

Jeges szél harap,

s havat hord hegykén a tél.

Bújj hozzám közel!

Pesten nyoma sincs…

Pesten még nyoma sincs a télnek.

Csak szél nyargal az utcákon át,

s a kopár fák ágain zenélnek

a fuvalmak egy régi balladát.

A romkertben fehérlik néhol

az ókori falakon megülő dér,

s a kövek közt játszik a szél, hol

minden az ősi múltról mesél.

Púpos hátú, borzas hegyek közt

a vonat vígan robog velem,

dombokon nyargal havas fenyőkhöz,

míg feltűnik az új, a szép egyetem.

Apró pihék táncolnak köröttem,

Fagy

Zúzmara csillan,

s lassan arcunkra perdül.

Ajándéközön…

Ez már a tél

Még nem moccan az utca, álmos,

ködpászmákat ásít a tér.

A hó-paplanba bújó város

szikrázó csöndje hófehér.

Ez már a tél.

Nézd, életre kelnek a házak:

hunyorgó ablakok mögött

fáradt emberek dudorásznak,

s szemükbe remény költözött

négy fal között.

Villamos jön, sóhaja sárga…

tovagördül, s halkan dalol.

Lobogó pihék fátyoltánca

fölgomolyog, felém hajol

valamikor…

Csend tánca

Csendharang alatt

nézd, alszik a táj,

mill’jónyi táncos

kis hópihe száll.

Lépteink nyomán

már süpped a hó,

nem ölel csupán

a csendtakaró.

Táncoló pehely

a vállamra ül.

Bent néma a hely,

kint csend hegedül.

Csend szava suttog

míg csillan a hó.

Dunyháját rázza

vén Holle-anyó.

Copyright by Harcos Katalin