Szabó Lőrinc

Ősz

szonett

Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.

S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördülne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.

Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket

már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kísértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?