PRÓZÁK

Elsősorban verseket írok, de olykor elkalandozom a prózaírás területére is. Íme két korábbi írásom, ami örökké  aktuális.

Az első történet valós alapokon nyugszik, egy ismerősöm tragédiáját meséli el.  A második saját gyermekkori emlékeimből született.

Szász Endre grafikája

 Haros Katalin

A megbocsátás

Igaztörténet

2007.06.03.

A fekete ruhás asszony tétova mozdulatokkal rakosgatott az öreg bútorok között. Keresgélt. Végül a vitrines szekrénybe megtalálta a kulcsot, amit keresett. Összeszorított szája vékony vonallá keskenyült, de szemei szárazak maradtak. Az élet megkeményítette. Egyébként határozott nő volt, olyan, aki mindig tudja, mit akar, mit miért tesz. Szigorúan ítélkezett mások felett, csak nagyanyjára nézett elnéző szeretettel.

Pár héttel a temetés után végre rászánta magát, hogy átnézze a megmaradt holmikat, de túlságosan fájdalmas volt még itt lenni a kis lakásban, ami egykor az otthont jelentette számára.

Kezébe vette az éjjeliszekrényen porosodó imakönyvet. Szinte azonnal ledobta, mintha égetné a kezét. Dühös volt magára, amiért szemét mégis elfutották a könnyek.

Felmerült előtte nagyanyja apró, törékeny alakja. Mióta csak emlékszik rá, mindig ilyen volt...

Akkoriban szegények voltak. Anyja, ha volt hová mennie, másoknál takarított. Apja csak nagy ritkán vállalt valami alkalmi munkát. Mióta a hadifogságból visszatért, már nem volt a régi. A megkeseredett, szikár ember elitta azt a kevéske pénzt is, amijük volt.  Ilyenkor a nagymama segítette ki őket.

4 évesen, megszeppenve áll. Megcsapja arcát a részegség bűze, amikor a férfi fölé tornyosulva ráüvölt:

- Már megint nem tudsz nyugton maradni?!

Lebénítja a rémület. Amikor látja a felé lendülő kezet, érzi, a lába szárán végigcsorgó forróságot, és tudja: egy okkal több, hogy megint kikapjon. Vinnyogva, fuldokolva sír. Ekkor anyja közéjük veti magát, hogy testével felfogja a neki szánt ütéseket...

Ez a legrégebbi emlék, amit megőrzött az anyjáról, és az egyetlen jó...

Lehajolt, beillesztette a zárba az apró kulcsot, és kivette a szekrénykéből a megkopott fadobozt, amiben nagyanyja az iratokat tartotta. Leült a kanapéra. Keze a megsárgult papírok közt matatott, de tekintete a múltba révedt. Ismét megrohanták az emlékek:

Hűvös, őszi nap. Az anyja összecsomagolta a holmiját, kézen fogta és elindult vele. Nem mondta hová, miért mennek, csak lépkedett maga elé meredve, szótlanul. Őt végül a nagymamánál hagyta.

Azt hitte, csak pár óráról van szó, mint máskor, de beesteledett, és nem jött vissza érte. Sok unszolás után végül ágyba bújt.

- Biztos reggel jön anyu. - gondolta, mielőtt elnyomta az álom.

Hiába várt. Ahogy múltak a napok, úgy nőtt benne a dac. Nagyanyja aggódva figyelte, de nem szólt. Ha a kislány faggatni kezdte, némán dolgozott tovább.

Hetek, hónapok teltek el, és Magda már nem kérdezősködött, nem várt. Mind jobban ragaszkodott a nagymamához. Csendes, nyugodt napok köszöntöttek rájuk. Élete legbékésebb időszaka.

Nyár vége volt már. Egyik nap lent az udvaron épp az újszülött kiscicákat próbálta meglesni, amikor váratlanul betoppant az anyja. Sápadt volt, félszeg, törődött. Amint meglátta, felragyogott az arca, futva indult felé, de pár lépésnyire tőle megtorpant. Dacosan leszegett fejjel megállt. Feltört minden elfojtott fájdalma, keserűsége. Tűrte, de nem viszonozta az ölelést.

Könnymaszatos arcát nagyanyja kötényébe rejtette, amikor búcsúztak. Már itt volt az otthona, és most el kellett hagynia az egyetlen embert, akiben még bízni tudott. Képtelen volt megbocsátani.

Az asszony felállt. Zaklatottan járkált a szobában. Megpróbálta elhessegetni a gondolatait. Kiment, megmosta az arcát, aztán ismét ölébe vette a ládikát. Belelapozott a papírkupacba. Bizonyítvány, kórházi zárójelentés, és foszladozó adásvételi szerződés lapjai után bírósági irat akadt a kezébe. Tovább akart lapozni, amikor megakadt szeme az anyja nevén.

Elgondolkodott. Sosem hallott róla, hogy anyjának bármiféle peres ügye lett volna...

Behunyta a szemét.

Látta anyját a teknő fölé görnyedve dolgozni... aztán frissen mosott hajjal, ropogósra vasalt ruhában vasárnapi misére igyekezve. Ő mellette ment, de kihúzta a kezét az övére kulcsolódó ujjak közül. Aztán a ballagás: anyja félrehúzódva állt, távol a többi szülőtől. Nem is próbált közeledni. Nem bírta elviselni lánya felragyogó szemeit, amikor nagyanyja karjába szalad, majd a kimért, elutasító biccentést felé. A diplomaosztójára már el sem ment. Igaz, akkor már súlyos beteg volt.

Aztán jött a betegség, kórház. Ő akkoriban már dolgozott. Be akart menni illendőségből, de már csak a halotti értesítés érte utol.

A temetésen nem sírt. Nem érzett fájdalmat. Már négy évesen eltemette magában. Örökre...

Kint  hangos szirénázással száguldott egy tűzoltóautó. A zajra felrebbent. Figyelme ismét a papírok felé fordult:  "Ítélet" - olvasta.

- Mi? - hökkent meg. 

Ez már valóban felkeltette az érdeklődését. Furcsa, torokszorító, kényelmetlen érzés kezdte fojtogatni, de már nem tágított. Gyorsan átfutotta a határozatot.

"19.... október 29-én lopáson tetten érték Z. J.-nét a .......... áruházban. Az elkobzott bűnjelek és a tanúvallomások alapján, mivel a vádlott a rá kírótt bírságot megfizetni nem tudja, a bíróság a vádlottat 6 hónap letöltendő szabadságvesztésre ítéli."

Gyorsan utána számolt. Igen... az időpont egyezett. Akkor hagyta őt ott a nagyanyjánál.

A  asszony értetlenül meredt maga elé.

- Az anyám börtönben volt? Lopott? Na ne! Ez nem lehet igaz! .... Mit? .... Miért? - suttogta maga elé.

Döbbenet, értetlenség és szégyen ült ki az arcára. Kényszerítette magát, hogy a részletes esetleírást és indoklást is elolvassa. " A vádlott bűnösségét elismeri. Az utolsó szó jogán elmondta, hogy a  bűnjelként lefoglalt műanyag vödröt, lapátot és formákat kislányának szánta ajándékba."

Percekbe telt, mire felfogta. Mellkasa egyre jobban zihált. 42 év igazságtalansága, keserűsége fojtogatta, amikor feltört belőle a zokogás.

Harcos Katalin 

2005.03.30

Vasárnapi kirándulások

Gyermekkori élményeimből táplálkozik ez az írás.

Vasárnapi kirándulások

Mióta az eszemet tudom, szombatonként anyu fonott kalácsot sütött. Vasárnap reggel kakaóval azt reggelizett a család, aztán együtt mentünk a fél 9-es diákmisére. A templomból hazaérve gyorsan átöltözünk és már indultunk is kirándulni. Mielőtt elmentünk a templomba, anyu már összekészítette az útravalót: kenyeret, egy műanyag dobozkában zsírt, 1 doboz májkrémet, a kertből paprikát, paradicsomot, uborkát és az aktuális, éppen érő gyümölcsből valamennyit. Innivalót nem vittünk, hiszen forrásvizet mindig találtunk. Annál finomabbat elképzelni sem tudtunk volna.

Ilyenkor bejártuk a Pomázt körülölelő hegyek valamelyikét: a Kő-hegyet, aminek hatalmas sziklája tövénél Petőfi egykor verset írt, a hajdani földesúr fészkéről elnevezett Csikóvárat, az Oszoly-tetőt, a Kis- vagy Nagy Kevélyt, de előfordult, hogy a Kevély-nyeregben található Mackó barlangot, és a szintén közeli a Szurdok vadregényes, hidacskákon bejárható kanyargós túraútvonalát, esetleg a Holdvilág-árok vagy a Rám szakadék eső vájta medrét választottuk. A lényeg az volt, hogy együtt legyen a család. Néha anyu húga és családja is csatlakozott hozzánk. Ilyenkor volt ám csak vidám a társaság! 4 felnőtt és 6 közel azonos korú gyerek!

Gyalog masíroztunk a házunktól, végig a hosszú falun, vagy a Majdánpola lejtőjén, és amint kiértünk a lakott területről énekelni kezdtünk. „János bácsi a csatában..." - harsogtuk két szólamban, és nagyokat nevettünk a tréfás szövegen.

Fotó: Ritz Gábor

Egy őszi reggelen kissé dideregve, vastag pulóverekbe bújva indultunk útnak. Hátizsákunkban kivételesen helyet kapott a termosz is, forró teával, apu pedig kezében hozta kis fokosát, amivel gombászni szokott. Már a Kevély-nyeregben jártunk, amikor szitálni kezdett az ónos eső, hihetetlenül síkossá téve a lábunk alatti avart. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy innét már nem adjuk fel... hiszen mindössze félórányira vagyunk a barlangtól. Az egyre meredekebb ösvényen lehetetlen volt kapaszkodás nélkül haladni. Apu előrement, és egyenként, fától fáig, ha kézzel nem ért el, fokosával húzott fel minket a lejtőn. A homályban már kirajzolódott fölöttünk a barlang hatalmas, ásító szája, amikor anyu keze megcsúszott, és a fokost elengedve leszánkázott majdnem a lejtő aljáig. Szinte kővé dermedtünk valamennyien. Mindannyian 1-1 fában kapaszkodva álltunk a rézsün, és moccanni sem mertünk. Apus azonnal leült, és „nadrágféken" csúszott le, hogy segítsen és megnézze mekkora a baj. Néhány perc múlva anyut a hátára vette, és fától fáig araszolva, édes terhével meg sem állt a barlang bejáratáig. Hamar előkerült a hátizsákból a pokróc, amiből egy jó kupac avar segítségével kényelmes, puha ágyat rögtönzött a sérültnek, majd értünk indult. Mire mindannyian biztonságban felértünk, anyu is leszárogatta szivárgó könnyeit és már mosolygott. Sürögtünk-forogtunk, mint aki hazaérkezett. Percek alatt halomba gyűlt a barlang szájánál a száraz rőzse, és a gallyakból meg egy szegletbe korábban odakészített fahasábokból hamar tüzet gyújtottunk. A régebbről maradt nyársakat aztán épp csak meg kellett kissé faragni, hogy a szalonna, hagyma rákerülhessen, és már készült is a fejedelmi lakoma... Eszünkben sem volt megvárni, hogy szabályosan leégjen a tűz és csak parázs fölött sütögessük ennivalónkat! Óvatosan, a lobogó lángoktól távolabb tartva a szalonnát közelebb húzódtunk a tűzhöz és élveztük a felszálló illatokat, és a testünket átjáró meleget. Zsírtól és koromtól maszatosan majszoltuk kenyerünket és kortyoltuk hozzá a hátizsákból előkerült nagy termoszból a még mindig kellemesen meleg teát. Kimondhatatlanul boldogok voltunk!

A barlang hatalmas száján egy 60-as években épült tipikus kockaházat be lehetne tolni, azonban ha beljebb mész, szűk kürtőket találsz. Egyik olyan, hogy csak az eleve vékony testalkatú 8 éves öcsém fért át rajta. Rövid volt, és jó kapaszkodókkal teli. Apu alulról vigyázta majomként mászó kisöcsém mozdulatait. Látnod kellett volna Jocó diadalittas arckifejezését, amikor feje kibukkant a barlang feletti sziklák valamelyik repedésén! Ezért a látványért önmagában már érdemes volt eljönni! Persze mi lányok sem maradhattunk ki a kürtőmászásból... egy tágasabban hamarosan egymást követve kapaszkodtunk felfelé. Talán 2,5-3 méter lehet a hossza mindössze, de nekünk szűk volt, ezért hátunkkal az falához dőltünk, kezünkkel és lábunkkal kitámasztottunk magunkat, és így lassacskán araszolva, rettentő kalandosnak tűnt a felszínre jutni. Miután kedvünkre kimásztuk magunkat köveket gyűjtöttünk, és a barlang eldugott zugaiban csontok után kutattunk. Eredetileg az őskorban itt medvék tanyáztak, innét a hely neve. A medvecsontok persze már rég valamelyik természettudományi múzeum gyűjteményét gazdagítják, de mi örökké reménykedtünk, hogy mégis valami ősi kincsre bukkanunk...

Míg ebédre szánt szalonnáinkat sütögettük, még hidegebbre fordult az idő, és egyre erősebben feltámadt a szél is, ezért tovább tápláltuk a tüzet. Mivel a száraz fahasábok egyre fogytak kénytelenek voltunk nedveseket keverni közéjük, ezért lassacskán betöltötte a füst a körülöttünk lévő hatalmas kőcsarnokot. Szerencsére a kürtők, mint megannyi kémény beszippantották a füstöt és néhány méterrel feljebb böfögték ki magukból, így továbbra is elviselhető volt táborhelyünk. Mindaddig így volt, míg a denevéreket föl nem riasztotta, és ki nem kergette a szemet torkot maró gomolygó szürkeség... akkor aztán mi is menekülőre fogtuk, mert a riadt bőregerek fejünk körül cikázva alaposan ránk ijesztettek.

Miután a tüzet eloltottuk hamar helyre állt a béke, azonban a fák közé titkon beosonó köd miatt muszáj volt szedelőzködnünk. Rendbe raktuk magunk után a terepet, pótoltuk az elhasznált fahasábokat, melléjük támasztottuk a nyársakat, majd óvatosan megindultunk lefelé a síkos, meredek lejtőn. Anyu addigra már maga is tudott újra járni, de a biztonság kedvéért a nehezebb szakaszokon apu mégis a hátára kapta, és úgy vitte, mint egy nagyobbacska gyereket. Lefelé gyorsabban haladtunk, mert sokszor egyszerűen leültünk, és a fenekünkön csúszva leszánkáztunk a következő biztos pontig. Nem is ártott a sietség... minél lejjebb jutottunk a hegyoldalon, annál sűrűbben gomolygott köröttünk a tejfehér őszi köd. Egy idő után már szinte csak az ösztöneinkre hagyatkozva haladtunk, mert látni még a cipőnkig is alig lehetett, nemhogy magunk elé. Szerencsére a sokszor megtett út már a lábunkban volt, és a távolról egyre erősebben beszűrődő zajok is jelezték, hogy jó felé megyünk. Amikor megkondult a templom harangja, már szó szerint toronyiránt haladva gyorsan elértük a falut. Azért örültünk, amikor végre újra aszfaltos út simult a talpunk alá, ami egy-kettőre haza vezetett.

Csatakosan, piszkosan de élményekkel gazdagon léptünk be félkész házunk ajtaján. A hatalmas mosófazékban már állt a víz, csak alá kellett gyújtani. Mire felforrt, apu a kútról több vödörrel hordott friss vizet a mosóteknőbe. Előbb öcsénk, majd mi nővéremmel fürödtünk, végül anyuék. Mire pizsamába bújtunk és megágyaztunk már elkészült a bundás ­kenyér és a tea is. Vacsora közben be nem állt a szánk, egyre a nap izgalmas kalandjai körül jártak a gondolataink...

Félálomban lehettem, amikor meghallottam szüleim halk beszédét. Az ágyunk mellett gyönyörködtek bennünk.

- Milyen jók ezek a gyerekek! Hogy tudnak örülni mindennek! - mondta anyu.

- Igen... - suttogta apu - nem is gondolják, hogy azért a sok kirándulás, hogy ne tűnjön fel nekik, hogy nekünk nem telik húsleveses és rántott húsos vasárnapi ebédre.

Valóban nem tűnt fel. És még ma is szeretettel és hálával gondolok rájuk ezekért a csodálatos vasárnapi kirándulásokért.

Copyright by Harcos Katalin